Kiskeresztlányomék most lent nyaralnak Édesanyámnál. Tündéri izgalommal várták ők is az öccsével, hogy fiú vagy kislány lesz az unokatesójuk. Niki pedzegette, hogy jobban szeretné, ha lányzó lenne, mert szegényem körül csak fiúk vannak szinte. Most is, ahol nyaralnak szintén fiú másodunokatesók vannak a közelben. :)
Bátorkodtam és felhívtam Őket. Niki azzal kezdte, hogy túúdom, fiú lesz, de nem baj, azért ugye majd pelenkázhatom és fürdethetem és segíthetek majd etetni??? :) Legszívesebben szétpuszilgattam volna, annyira kedves volt, olyan jó érzéssel töltött el, hogy így várja és hogy nem szontyologva fogadta a hírt, hanem egészen feldobódva. :) Mondtam Neki, hogy sőt, el is fog kélni a segítség, biztosan lesz olyan, hogy elfáradok, és nagyon számítok rájuk :) Hallottam a hangján, hogy ez meg neki esik jól. 12 évvel ezelőtt nővérem Őt várta, épp akkora szeretettel, mint ahogy mi várjuk a Kincsünket.
Tomi a maga komolyságával adta értésemre, hogy örül neki. :) Tőle kb. ezt is vártam. Elképesztő figura, akkora egyéniség, hogy az egy csoda. Egy kerek-perec, tiszta kisember a maga 9 évével együtt. Bárcsak tudna megmaradni ilyennek, s az Élet nem csorbítaná... Aztán, a fene se tudja, hogy mikor, hol s mi a legjobb, hogy milyen is legyen az ember az érvényesülés, a felszínen maradás érdekében. Olyan könnyű elcsúszni, mélyre kerülni, s milyen nehéz aztán onnan kikecmeregni. Látnak elég példát. Tanulnak vajon belőle? Vagy ők már ebbe szocializálódnak, s ez lesz a természetes?
Régebben olyan szinten féltettem őket, hogy már-már belebetegedtem. Minden napos volt az aggódás, nehéz volt elfogadni bizonyos dolgokat. Aztán, az ember rájön, hogy más helyett nem élheti az életet. Hogy saját maga keseredik meg, míg azok, akikért aggódik, megtanulnak együtt élni a nehézségekkel.
Hm... hess téma. Ez ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb. Nem mélyedek inkább. Most nem helyén való a depizés. --- Mikor az??? ;)
